Távol az otthontól – Karácsony Thaiföldön

Az egyik legnehezebb dolog az utazások alatt számomra minden évben a karácsonyi időszak. Imádom a karácsonyt: a készülődést, a várakozást, az adventi naptárakat, a zenéket, az illatokat, az ajándékok csomagolását, az izgatott arcokat a fa körül. Mindent szeretek benne. Szeretem a vicces pulcsikat, a sülő mézeskalács illatát, az egész olyan mesebeli.

Az ünnepek alatt távol lenni viszont egy szóval: fura. Fura, mert jó is, meg nem is. Fura, mert bár a párommal vagyok, égetően hiányzik a családom. Fura, mert örülök, hogy milyen jól megvannak nélkülem is, de közben mindent megadnék azért, ha egy napra, tényleg csak egy napra haza repülhetnék. Fura, mert itt nincs semmi stressz meg rohanás, de valahogy mégsem az igazi.

Ilyenkor sokat gondolkozom azon, hogy mi is teszi az ünnepeket ünneppé, nekem. Most éppen Thaiföldön vagyok, és karácsony van. Fent ülök a tetőn, a hegyeket bámulom, miközben szikrázóan süt a nap. Az eszemmel tudom, hogy karácsony van, de valahogy mégsem érzem. Olyan, mint egy átlagos nap. Dekoráltunk, zenét hallgattunk, adtunk egymásnak ajándékot, elviekben minden megvolt, de az érzés csak nem jött. Szuper nap volt, csak nem a megszokott karácsonyos. Nagyon hiányzott a családom, a barátok és a közös pillanatok. A sok finomság és az asztal körüli beszélgetések, a nosztalgia és a régi történetek. Az ölelések és nevetések, még a veszekedések is. 

Nálunk otthon a karácsony mindig olyan volt, mint egy nagy hajrá. Kicsit stresszes, kicsit kapkodós, de anyukám szavaival élve “azért mindig időben beestünk a fa alá”. Még december 24-én ezernyi dolgot akartunk utolsó pillanatban elintézni, jobbra-balra mentünk és kapkodtunk, hogy minden kész legyen. Délután hoztuk fel a fát, apukám bekalapálta a tartóba, mi pedig söprögettük a lehullott tűleveleket, mert hát porszívózni nem lehet már ilyenkor. De aztán estére, ahogy a fa is, minden más is a helyére került. A karácsonyi fényekkel mi is mindig „megérkeztünk”. Apukám hatalmas karácsonyi vacsorát szokott főzni, isteni halászlével, rántott hallal és mindenféle szaftos töltött rakott húsokkal, meg persze minimum háromféle körettel. A hatalmas vacsora után ünneplőbe öltözve beültünk a nappaliba, ahol átadtuk egymásnak az ajándékokat. Sunny kutyusom minden csomagolást gondosan apró darabokra tépett. Ahh, mit nem adnék érte, ha újra velünk lehetne és még egyszer feltakaríthatnám utána a papírokat… Ajándékozás után közösen filmet néztünk és késő estig beszélgettünk. Végre mindenki otthon volt és nem kellett sehova mennünk. Sunny a karácsonyfa tövében aludt a kis helyén, nekem ez volt a nagybetűs Szenteste. 

December 25-én, karácsony napján mindig egyik mamámékhoz, 26-án pedig másik mamáméhoz mentünk, természetesen minden évben váltakozva, kihez megyünk a napján. Szinte forgatókönyv szerűen zajlottak a nagy családi karácsonyok, évről évre tudtuk a menetét és ez valahogy megnyugvást is jelentett. Nem utaztunk el, nem akartunk sehová sem menni. Mindenki otthon volt és minden évben együtt ünnepeltünk. Anyukám szüleinél a nappaliban volt az étkező asztal, mindig a kedvenc ételeink készültek. Ebédre mentünk, mamám nagyon készült, már napok óta készítette a sok finomságot. Az egyik kedvencünk, a frissen sült krumpli került általában utolsóként az asztalra, majd ettünk, együtt. Ebéd után teli hassal a nappaliban a fotelekbe és ágyakra ültünk át, előkerültek mama ünnepi süteményei is és beszélgettünk, elemeztük a világot, nosztalgiáztunk. Apukám szüleinél minden évben bekerült az étkező asztal a nappaliba, gyerekként ez olyan izgalmas volt, mert párnákat kellett tennünk magunk alá, hogy a kanapéról felérjük az asztalt. Évről évre ugyanazon a helyen ültünk, megvolt a papa helye, a nagybátyámék helye és együtt voltunk késő délutánig. Finomakat ettünk és sokat nevettünk. Az ünnepek között minden évben találkoztunk a kereszt szüleimmel is, az ő házukban eltöltött beszélgetések is örökre megmaradnak az emlékeimben. A házukba belépve minden évben ugyanaz várt, a hangjuk még mai napig cseng a fülemben. Szerettem őket és az állandóságot is, ami számomra az ünnepeket jelentette.

Aztán szépen lassan megváltozott az élet, kirepültünk, házasság, gyerekek, búcsú a szeretteinktől, utazás és az ünnepek már nem ugyanolyanok. Nincs várakozás, nincs készülődés és egyre kevesebb az együtt töltött pillanat. A régi szokásaink kikoptak, de az újak még kialakulóban vannak. Hiányzik az ünnep varázslatossága és csak remélem, hogy ez még visszahozható. 

Számomra mindenben nagyon nehéz elfogadni a változást, ragaszkodom a régi dolgokhoz. Ha tehetném, bevallom még mindig ugyanúgy ünnepelnék, mint régen, de sajnos ez már nem lehetséges. Abban viszont hiszek és igyekszem is rajta dolgozni, hogy a régi dolgokat elengedjem és új dolgokkal töltsem fel például az ünnepeket. Olyanokkal, amik visszahozzák a karácsony varázsát ott mélyen legbelül. Egy mosoly, egy beszélgetés, egy kedves gesztus, vagy segíteni másokon hatalmas érzelmi töltetet ad. Hisz az ünnep arról szól, hogy adjunk: adjunk egymásnak időt, pillanatokat, nevetést, emlékeket. Az élet változik, így az ünnepek is vele együtt változnak. Hiába szeretném, ha minden ugyanolyan maradna, mint régen, sajnos ez már lehetetlen. A maga módján ez a karácsony is tele volt mesés pillanatokkal, amiket nem fogok elfelejteni csak nem volt olyan, amit megszoktam, de hát pont ez lenne a lényeg, az új élmények, nem? 

Szabival együtt dekoráltunk, főzőcskéztünk, megettük életünk legfinomabb humusz szendvicsét, napoztunk a tetőn a medence partján, kakaóztunk, kávéztunk, bruncholtunk, piacon pad thait ettünk és mézeskalács emberkével fotózkodtunk. Beszereztünk egy fenyőfa formájú fényfűzért, szárítókötélből girlandot gyártottunk ajándék kísérő kártyákból, megnéztünk ezer évad karácsonyi sütést és pihentünk, együtt. Videóztam anyáékkal és mamámmal is, ami nagyon különleges élmény volt. Más, mint a megszokott karácsonyok, de ilyen is lehet a karácsony. Végső soron is az ünnep bennünk születik és semmilyen külső tényező nem fogja szebbé tenni. A lényeg, hogy ne az elvárásaink irányítsanak minket, hogy milyennek kellene lennie például a karácsonynak. Mert akkor nem tudunk jelen lenni és értékelni azt, ami viszont van.

Az utazás bizony kőkemény lelki utazás, sok dologról lerántja a leplet, de pont ez a szép is benne. Elgondolkozol olyan témákon, amiken amúgy nem. Távolabbról segít megvizsgálni mindent. Lerombolja az elvárásokat, hisz sosem úgy alakul semmi, ahogy tervezted vagy elképzelted, de helyette csodálatos új dolgokat ad. Nekem idén például lehetőséget adott rá, hogy megvizsgáljam magamban a karácsony értelmét és bizony kőkeményen az arcomba vágta a valóságot: nem a karácsony nem érkezett meg hozzám Mikulás szánján, hanem én ragadtam a múltban, a régi karácsonyok szellemében. Egyszerűen nem voltam jelen, de most már itt vagyok és igyekszem megélni a pillanatokat. 

Az életben semmi sem marad ugyanolyan, de minden változás egy esély, hogy csodás új dolgok történjenek velünk. Jövőre valószínűleg teljesen máshol leszek karácsonykor, de idén megfogadtam magamnak, hogy elkészítem a saját lelki adventi naptáramat, így bárhová sodor is az élet, ott mélyen legbelül szólni fog Michael Bublé és lesz “Jingle all the way” meg minden is!