Chiang Mai és a 45 naplemente története

3 perces olvasnivaló, ajánlom hozzá ezt a számot!

Vannak boldog és szomorkás napok az utazásban is, a mai egy szomorú nap: költöznünk kell. Búcsút mondani egy helynek közel másfél hónap után nem könnyű. Hozzászoktam a változáshoz, de néha nehezebb tovább állni, mint máskor. Behajtogatni a ruhákat, bepakolni a hátizsákokat és a jövő váratlanságába fejest ugrani. Elhagyni az otthont, még ha ideiglenes is volt. 

Még utoljára az ablakunk előtti cseresznyefa rózsaszín virágait nézem, miközben a madarak csiripelnek, a mókusok játszadoznak az ágakon, robogósok jönnek-mennek. Egy pillanatra megáll az idő, ez jelentette nekem az állandósságot az elmúlt másfél hónapban. Hosszú perceken keresztül képes voltam nézni. Figyeltem, ahogy konfettiként szálltak rózsaszín szirmai a széllel. A természet örök körforgása, a változás állandóssága. Most még egyszer utoljára megállok és magamba szívom minden energiáját.

Másfél hónapig laktunk Chiang Maiban, Thaiföld északi részén, a hegyek tövében, ez lett az otthonunk. Olyan jó érzés volt picit megállni és elmerülni a helyben. Ugyanott lakni, ugyanott enni, kávézni, gyümölcsöt venni. Jó érzés volt végre főzni, ágyazni, mosogatni, mosni még söpörni is. Jó érzés volt otthonossá tenni a lakást, jó érzés volt takarítani és rendben tartani. Jó érzés volt kicsit lelassulni, megpihenni és nem rohanni. Lemenni reggeli sült banánért, banánlevélbe csomagolt ragacsos rizsért, főtt kukoricáért vagy pandannal töltött palacsintáért a sarki bácsihoz, várni a csilingelő fagyiárust minden délután. Eljárni dolgozni és kávézni ugyanarra helyre, ahol már barátként köszöntöttek. Egy mosoly, egy ismerős pillantás melegséggel töltötte el szívünket. Az ismerős utcák egy kis időre az otthon érzését adták, még ha ideiglenesen is. 

Olyan jól esett nem menni. Hétvégente csak kimenni a piacra, bevásárolni, mosni, pihenni, kávézó kertjében kettesben beszélgetni és naplementézni. A tartózkodásunk alatt olvastam, hogy egy ember hány naplementét néz meg életében. Mint kiderült, sajnos nem sokat. Ha épp nem utazom, hajlamos vagyok megfeledkezni a naplementékről én is, otthon olyan természetes mindez. Pedig imádom a naplementéket, a puha aranyszínű fényt, ahogy megcsillan a bőrömön, a langyos szellőt és a madarak énekét. Ahogy a nap sugarai eltűnnek a horizonton s a pink és narancsszínű fények táncolni kezdenek az égen, még harmincnégy évesen is varázslatos érzéssel tölt el.

Utazáskor minden reggel már a naplementére gondolok. Ilyenkor limitált időt töltünk egy helyen, így azt hiszem sokkal jobban igyekszünk kiélvezni minden pillanatot. Mikor Chiang Maiban először néztem meg a naplementét a tetőn, úgy éreztem, újra élek. Elhatároztam, hogy amikor csak lehet, megnézem majd, egyedül. Azok a pillanatok csak az enyémek voltak egy napban. Csak ültem a medence szélén és bámultam az eget. Néha zenét hallgattam, máskor a város zaját. Csak ki-be lélegeztem és valahogy minden más megvilágításba került. Sokszor órákkal korábban már a tetőn voltam a gépemmel és írtam vagy épp dolgoztam. Itt született meg számtalan írásom és a blog gondolata is. Az enyém volt a legjobb iroda a világon.

A jóhoz viszont könnyű volt hozzá szokni, az idő szupersebességgel telt el. Az utolsó napokig vártam vele például, hogy megörökítsem magam a kedvenc helyemen, ott fent a tetőn. Ahogy az lenni szokott, az utolsó napjaink mindegyikén, felhős, goromba időjárás volt, haragos sötétkék felhők takarták el a napot. Naplementés képem emiatt ugyan nem lett, de ebből is tanultam valamit. Újabb leckét kaptam az élettől, hogy ne halogassak semmit a jövőre, mert tényleg nem tudni, mit hoz a holnap. 

Itt ülök és tudom, hogy ez az utolsó alkalom. Nézem a hegyeket és a rózsaszín fámat, miközben belül picit szomorkodom. Vajon mindent kihoztam belőle? Kimaradt valami? Mi lett volna, ha még több időm van? Egyszer sem mentem bele a medencébe például, mert iszonyatosan hideg volt. Persze helyette sok minden mást csináltunk. Szabival vacsora után sokszor feljöttünk nézelődni, figyeltük a hatalmas méhkast, ahogy dolgoznak benne a méhek, fel-le lépcsőztünk a házban extra mozgásként. Fagyiztunk, csillagokat néztünk, főztünk, palacsintát sütöttünk, dolgoztunk, sorozatoztunk, karácsonyoztunk, sírtunk és nevettünk.  

Tudom, hogy ideje tovább állni, de nehezen engedem el. Hiányozni fog az utca, a ház, az emberek, a sarki kifőzde, az esti kókuszos édességek a piacról. Hiányozni fog a tető és a naplementék és a rózsaszín fám is. Mikor ott ültem fent, úgy éreztem, enyém lehet a világ, bármire képes vagyok. Meg tudtam állni és el tudtam mélyedni a gondolataimban, “nélküle” talán a blog sem született volna meg. 

Őszintén nem tudom, látom e még a helyemet a tetőn valaha, lehet, hogy sosem térek vissza majd. De hálás vagyok minden napért, amit itt tölthettem. Sokat fejlődtünk és változtunk a másfél hónap alatt. A sok boldog perc után, amit itt töltöttünk, ez a nap is eljött: az utolsó nap és a 45. naplemente. Viszlát Chiang Mai, remélem még látjuk egymást!