Gondolatok az utazásról – az első írásom

Fura dolog ez az utazás. Utazol, hogy megtaláld önmagad, mész, keresed, de nem találod, sőt néha egyre távolabb találod magad önmagadtól. Túlélsz, költözöl, kibírod és arra eszmélsz, hogy eltelt két hónap az életedből, de úgy érzed egy percre sem voltál igazán önmagad. Nem jutottál közelebb a válaszokhoz, csak még több kérdés merül fel benned. Nem történik meg a nagy eufória, nem jönnek a megoldások, csak sokasodnak a kérdések. Ki vagyok én? Mit akarok? Merre tartok? Mit keresek én itt? Mi tesz boldoggá? Egyáltalán mi az a boldogság? 

Azt mondják az utazás közelebb hoz önmagadhoz, mindenki hatalmas életmegváltó gondolatokkal tér haza. Szerintem utazni igazából nem könnyű. Nap mint nap olyan dolgokat látsz, amiket nehéz feldolgozni. Hetek telnek el szinte “kómaszerű” állapotban, mert az élet egy olyan szeletét látod, amit eddig még sosem. Valójában feje tetejére áll az egész életed és egyre távolabb kerülsz mindattól, ahonnét indultál. Semmi sem lesz már ugyanolyan. 

A fotók, amiket a család és a barátok látnak nem az igazi valóságot mutatják, de az agyadban filmszerűen ott él minden valós pillanat. A hajléktalan gyerekek fekete arca, ahogy a kocsid ablakát püfölik, a mély és el nem múló bűntudat, amiért egy pillanatra féltél három kisgyerektől. A földön fekvő férfi látványa, ahogy az emberek nagy ívben kerülik ki teljesen érdektelen arccal. A bádogvárosok előtt játszó félmeztelen gyerekek nevetése, akik egy kukoricaszemekkel megtöltött zoknival játszanak. Az érzés, hogy a világ egy fura hely és te nem tehetsz semmit. Megfigyeled, átitatod magadon és kénytelen vagy elfogadni a hatalmas különbségeket.  

Szerintem az utazás megkérdőjelezi az addigi életedet. Annyi mindent látsz, olyan sok valódi élettörténettel találkozol, hogy ezután semmi sem lesz már ugyanolyan. Bepillantasz a függöny mögé és ez megváltoztat mindent benned is. Látod, ahogy tönkre tesznek országokat a látogatók, ahogy a bevétel miatt állatokat zsákmányolnak ki a helyiek, ahogy eltapossák az élő korallokat a teknősökkel szelfizni akaró turisták. Minden ilyen alkalommal egy kicsit összetörsz, aztán összeszeded magad, hisz mégis csak szerencsés vagy, hogy utazhatsz.

Mert mindenkitől ezt fogod hallani lépten nyomon: “Ajj olyan jó nektek, Ti olyan szerencsések vagytok”. És ilyenkor lepörög minden ilyen elnyomott, eltemetett pillanat. Mélyen őrzöd magadban és csak annyit tudsz válaszolni, hogy ezért ez nem olyan könnyű ám. De a legtöbben nem készültek fel a valódi válaszodra, nem akarnak benézni a függöny mögé és soha nem fogják megérteni, miért mondod ezt. Hisz az ő szemükben az utazás egy egyhetes “luxus” nyaralás, amikor a hotel medencéjében koktélozgatnak egy védett buborékban. Elmenni “olaszba” meg “horvátba”, enni inni kifulladásig a hotel svédasztaláról. Nagyon maximum egy befizetett egy napos buszos kirándulás, ahol megnéznek valami szépet, de még véletlenül se kerüljenek kapcsolatba a helyiekkel. 

Pedig valóban utazni nem ezt jelenti. Az utazók nem hotelekben laknak és nem koktélozgatnak a medence partján, sőt mondok eggyel meredekebbet: nincs medencéjük! A valódi utazók családokkal laknak vagy más utazókkal egy sokkal helyibb környezetben. Luxus és pucc nélkül, családi szállásokon. A pénzüket pedig olyan élményekre költik, ami valóban a helyiekhez megy, szervezeteket, közösségeket támogatnak a nagy utazási irodák helyett. Próbálnak minél többet beszélgetni a helyiekkel, hisz egy országot vagy várost nem a látnivalói teszik azzá, ami, hanem az ott élő emberek. Ők azok, akik el tudják mesélni, milyen ott élni. Ők azok, akik nap mint nap viszik tovább a kultúrát és szokásokat minden áron. Ők azok, akik keményen dolgoznak, hogy a turistáknak legyen mit enni. Ők azok a szinte láthatatlan összetevők, akik hálásak minden figyelemért.

A láthatatlan férfiak és nők, akiknek nem könnyű az életük, de boldogan osztják meg veled élettörténetüket, ha figyelsz és kérdezel. Ha észreveszed a járda szélén karkötőt árusító hölgyet, aki minden nap szélben fagyban hidegben ugyanott ül és várja a csodát: Téged. Hogy egy pillanatra valaki lássa őt, valakivel beszélhessen egy szót, kicsit mesélhessen az életéről. Mit keres ott a járda szélén? Milyen csodálatos ruhában ül ott! Aztán kiderül, hogy ő valójában egy tibeti menekült, akinek nagyon nehéz sorsa van, menekült, így rendes munkát nem vállalhat. Karkötőket készít, hogy egy kis bevétele lehessen. Ha jönnek a rendőrök, gyorsan pakolnia kell, folyamatosan figyel, félelemben él. Sokak számára egész nap láthatatlan, mégis olyan kedves, egy rossz szava nincs. Hálás minden apró támogatásért. Az életét megváltoztatni én sem tudtam, de egy pillanatra tehettem róla, hogy valaki végre lássa, figyeljen rá és egy kicsit támogatni is tudtam a vásárlásommal. Minden alkalommal látom az arcát, amikor felveszem a tőle vett karkötőt. Nem készült róla fénykép, nem került fel instagram sztoriba, de a szívem mélyén őrzöm az emlékét. Minden alkalommal jót kívánok neki, remélem jól van, pedig még a nevét sem tudom. Ezek azok a pillanatok, amikért hálás egy utazó, pedig gyakorlatilag semmibe sem kerülnek, mégis felbecsülhetetlen az értékük. Ezek azok az élmények, amik valamit átkattintanak az ember fejében. 

Az otthoni életünk annyira kényelmes, gyakorlatilag luxusban élünk. Tele vagyunk tárgyakkal, dolgokkal, de az emberi kapcsolatok, amire igazán szükségünk lenne, teljesen kikoptak. Minden felszínes, nem nagyon vagyunk jelen. Viszont utazás során a legtöbb helyen épp az ellenkezője volt tapasztalható. Még most is, 2023 végén szinte ésszel alig felfogható nyomorban, koszban, borzalmas életkörülmények között laknak emberek. Gyakorlatilag semmijük sincs – legalábbis az én nyugati szememnek úgy tűnt- de szemmel láthatóan boldogok. Vagy legalábbis sokkal több a boldog pillanatuk, mint nekünk otthon. Közösségekben élnek, énekelnek, ünnepelnek, amikor csak tehetik. A változáshoz, sőt a halálhoz való viszonyuk is teljesen más. Persze közben keményen dolgoznak, főleg a nők helyzetét látni szívszorító sok országban, de mégis valódibb minden. Kevesebb a dolog, a tárgy, a dísz, a ruhák, a táskák, a használati tárgyak, de sokkal több az emberi kapcsolat. 

Az embereknek még van szociális védőhálója. Valami, amit a mi korosztályunk sajnos sosem tapasztalhat már meg. Néha elgondolkozom, milyen lenne visszamenni az időben, s a nehézségek ellenére megállítani az időt úgy az 1930/40-es évek környékén. Abban az időben még teljesen más volt nálunk is az élet. Valahogy közelebb éltünk a természethez, így önmagunkhoz is, nem volt szorongás meg stressz meg munkahelyi válság. Nem volt könnyebb, akkor is voltak nehézségek, az orvosi ellátás például nem volt még sehol. Alig tudtunk bármit a sterilitásról, a baktériumokról, de nem is idegeskedtünk ennyit. Hagyományok, ünnepek, közösség vett körbe minket. Olyan közösség, ahol megoszthattuk a gondolatainkat, nem kellett mindent magunkban tartanunk és igazából mindig volt kire számítanunk. Nem voltak még turisták, nem rontották el a helyi hagyományokat fényképező embercsoportok, csak éltünk a magunk módján. Nem azért csináltunk valamit, hogy legyen róla fénykép, hanem az élmény kedvéért. 

Az utazás sok hasonló gondolatot vet fel. Nem azokra ad választ, amikre eredetileg választ kerestél, de az biztos, hogy egy nagy adag kérdéssel gazdagodsz. Jó az, ahogy most élünk? Hogyan élhetnénk boldogabban? Mi is a boldogság? Mit tanulhatunk másoktól? Hogyan utazzak még felelősség teljesebben? Vajon meddig maradnak ilyen igaziak és őszinték az országok, amikben jártam? Vajon a turizmus igazából jó vagy rossz? És akkor itt a sok kérdés önmagadról, merre tartasz és hová mész. Vagy épp most ott vagy, ahol lenned kell és nem baj, ha nem tudod még mindenre a választ?!

Hisz a kérdések jók. A kérdések előre visznek az életben. A kérdések lehetőséget adnak olyan dolgok megtalálására is, amiket eredetileg nem is kerestél. Közelebb visznek e önmagadhoz? Jó kérdés! Hisz önmagad mindig veled van, a kérdés igazából, hogy hallod e a belső hangodat. Legyen szó utazásról vagy csak otthoni hétköznapokról, az önmagunkra való figyelés a legnagyobb út az életünkben. Hogy ki, hogy találja meg? Mindenkinek más az útja, valakinek messzi tájakra kell utaznia, hogy meglelje, de a legnagyobb kaland akkor kezdődik, amikor elkezded keresni. Ha idáig eljutottál, akkor már bizony mindegy, hol vagy, jó úton jársz, szerintem.