Tervek fogságában – miért is utazunk?

Szeretek elgondolkozni az élet nagy kérdésein, csak nézni ki az ablakon egy bögre teával vagy kávéval a kezemben. Ilyenkor akaratlanul is elárasztanak a kérdések és van egy dolog, ami nem hagy nyugodni, számtalanszor eszembe jut: a tervek. Én úgy nőttem fel, hogy minden rendes felnőttnek kell lennie egy előre meghatározott minimum 5, 10 vagy 20 éves tervének, enélkül élni egyszerűen lehetetlen. Mivel 34 évesen országról országra utazunk, egyre gyakrabban kapok meg egy bizonyos kérdést családtagoktól és barátoktól is: “Jó dolog ez az utazás meg minden, de mi a terved? Mi lesz ezután, mi lesz x év múlva?” A válaszom pedig általában sokkoló, mert őszintén nem tudom!

16 évesen egy kisvárosi buborékban éltem, alig tudtam valamit a világról, mégis már akkor el kellett kezdenem tervezni. A gimiben állandó téma volt, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Alaposan át kellett gondolni és ez az egész hatalmas teherként nehezedett ránk. Azt éreztük, ha nem jól döntünk, nincs más esélyünk az életben. Ha nem jól választasz emelt szintet, akkor véged, elkaszáltad a jövődet. 16 évesen pontosan meg kellett volna határoznunk, milyen lesz az életünk, melyik egyetemre fogunk majd járni, milyen munkát fogunk végezni, mikor megyünk férjhez, mikor veszünk majd házat és vállalunk gyereket. 

De mégis hogyan tervezhettük volna meg 16 évesen a jövőnket? Honnan tudhattuk volna 20 évvel ezelőtt a gimiben még nyomógombos telefonnal a kezünkben, papír cetliken levelezve a barátokkal, hogy milyen lesz a jövő és pontosan milyenek leszünk benne mi? Arra lettünk szocializálva, hogy fiatalon kialakítsunk magunknak egy tervet, amit aztán szép lassan sorról sorra kipipálgathatunk. Az élet viszont nem egy véget nem érő feladatlista, legalábbis nem annak kéne lennie.

Az élet váratlan, szinte alig van hatásunk bármire. Az egyetlen, amire viszont igazán fókuszálnunk kéne a tervek helyett, azok mi magunk vagyunk. Mit akarunk mi? Nem mások, nem a szüleink, nem a párunk, nem az osztályfőnökünk, nem a barátaink, hanem mi. Hogyan figyeljünk oda a belső hangunkra, hogyan legyünk erősebbek, hogyan alkalmazkodjunk a változásokhoz, hogyan hibázzunk minél többször és hogyan álljunk fel a millió meg egy bukásból. Hisz minden egyes esés könnyebb és könnyebb, de ha soha nem esünk el, akkor maradunk a kikövezett biztonságos úton, az 5 és 10 éves tervek útvesztőjében. Aztán szép lassan, ahogy sorra kipipáljuk a listánkat, egyszer csak ránk tör a “Mit keresek én itt?” frász. Előkerül a sok elfojtás, a harag, a sok elszalasztott lehetőség. Nem változtunk, nem fejlődtünk, nem haladtunk a korral, csak lépkedtünk az előre kikövezett úton. Elvesztettük a legfontosabb dolgot: önmagunkat. 

Ez a baj a tervekkel. Az előre precízen megtervezett életutakkal. Nincs bennük rugalmasság, nincs bennük spontaneitás, nincs bennük szabadság, nincs bennük megújulás, nincs bennük változás. Pedig az életben semmi sem marad ugyanolyan. Az élet és a világ minden egyes pillanatban változik és a legnagyobb kincs, amit megtanulhatunk, az az alkalmazkodás képessége és a befelé figyelés. Hogy végre ne a hullám ellen küzdjünk, hanem megtanuljunk manőverezni az élet legmeredekebb hullámain.

Az út, amire igazán fókuszálnunk kéne, a belső út, csak a miénk, csak mi érthetjük, mi zajlik odabent. Olyan jó lenne, ha a sok dolog helyett, amit meg akarunk szerezni, arra fókuszálnánk, hogy ezt a belső világot építsük. Ha a gimiben ahelyett, hogy 5 éves terveket íratnának velünk, megtanítanának gondoskodni önmagunkról. Segítenének eligazodni az érzelmek viharos világában és felkészítenének minket az élet váratlanságára. Ha többet beszélnénk arról, hogy nem baj, ha még nem tudod, merre indulj, nem vagy egyedül. A legjobb tervek út közben születnek. Az élet pedig nem egy lineáris út, amin szenvedve végig kell menni. Mert ha így teszünk, lemaradunk a lényegről: elfelejtünk élni!

Azt hiszem emiatt kezdünk el utazni manapság annyian, hogy egy kis lélegzethez juthassunk a sok társadalmi nyomás és elvárás félelmetes tengerében. Hogy végre magunkra figyelhessünk és sutba dobhassuk a nagy terveket. Végre ne kelljen szerepeket játszanunk, ne arról szóljon minden, hogy elérjük mindazt, amit akarnunk kéne, hanem végre meghalhassuk azt a kis belső hangot, hogy mi az, amit valóban akarunk. Hogy tanulhassunk önmagukról, a világról, az emberekről és végre élhessünk egy kicsit: együnk, nevessünk, beszélgessünk, lássunk, tapasztaljunk és szépen lassan változzunk. Hisz a világ megismerése, a belső világunkat is megváltoztatja.

Én sosem terveztem, hogy utazó leszek, de milyen kár lett volna, ha kihagyom. Ha szigorúan megyek előre a megtervezett utamon, lemaradtam volna a legnagyobb kalandokról. Visszanézve mielőtt elindultunk az első nagy útra, nem is igazán találtam a helyem, el voltam veszve. Úgy éreztem, nem tartozom sehova, nem teljesítem a társadalmi elvárásokat, csak sodródtam és alig tudtam bármit is önmagamról. Ki vagyok én? Merre tartok? Most már tudom, hogy előre 🙂 Szépen lassan, minden egyes nappal haladok előre. Igyekszem odafigyelni magamra, törődni a testemmel és élvezni azt, ahol épp vagyok. Nem tervezek évekre előre, nem tudom mit hoz a jövő, de most őszintén, mégis ki tudja? A legjobb, amit tehetünk, hogy minden percet kihasználunk, ami adatott. Megnézzük azt a naplementét, megépítjük azt a hóembert, elolvassuk azt a könyvet, megesszük azt a finomságot és megnézzük azt a filmet. Azt, amit évek óta szeretnénk, csak úgy érezzük, nincs rá időnk, hisz nem fér bele abba a bizonyos tervbe! 

Kukába a nagy tervekkel! Az élet egy nagy kaland, ami millió meglepetést tartogat, sok lehetőséget, fájdalmas bukásokat és ezer meg egy csodaszép napot, ha képesek vagyunk a jövő helyett a jelen pillanatban élni. Ha pedig a jövőben bárki megkérdezi tőlem, mi lesz 5 év múlva? Még mindig nem tudom, de egy dologban reménykedem, szívből remélem, hogy 5 év múlva is boldog és egészséges leszek.