“Kutya világ ez” – Ázsia titkai
Aki ismer, az tudja rólam, hogy nagyon szeretem a kutyákat. Gyerekkorom óta nagyon közel állok hozzájuk, néha sokkal közelebb, mint az emberekhez. Van bennük egy mély őszinte tisztaság, a szemükbe nézek és elveszek. Amikor Ázsiába utaztam, nem sejtettem, hogy a “Kutya világ ez” kifejezés új értelmet nyer majd, feltárult egy ismeretlen, néha sokkoló világ, amit a mai napig nehezen emésztek meg.
Mindig is nagyon szerettem az állatokat, de a kutyák állnak a legközelebb a szívemhez. Gyerekkoromban, ha megláttam egy kóborló kutyát, napokig aludni sem tudtam, egész éjjel azon gondolkodtam, vajon nem fél egyedül, van e mit ennie, van e hol aludnia, nem fázik e. Ha tehettem volna, minden gazdátlan állatot hazaviszek. Tizenhárom éves koromban végre sikerült meggyőzni a szüleimet, hogy készen állok egy saját kutyára, így költözhetett be az életembe a világ legédesebb kutyája, Sunny, egy zsemleszínű kajla cocker spániel. Az első találkozásunkkor egy szék alatt hűsölt hátra dobott lábakkal, az első perctől tudtam, hogy ő kell nekem. Sunny volt a legjobb kutya a világon, tizenkét és fél éven keresztül imádtam, megváltoztatta az életemet.
Sajnos az én Sunnym már közel 7 éve átkelt a “Szivárvány-hídon”, de a táskám belső zsebében még mindig ott lapul az a bizonyos pink színű rockstar feliratú nyakörv, amit még kiskorában rendeltem neki. Mai napig mindenhová magammal viszem, ez az egyik szerencsehozó kabalám, ami kísér minket a nagy utazásokon. És nagy szükségem is van rá, mert egy ilyen kutyaimádónak, mint én, az ázsiai utazás sok meglepetést hordoz.
Nagyon sok történet kavarog most a fejemben, nehéz kiemelni párat a sok közül, ami átadja azt a kusza érzést, amit legbelül érzek. A világ egy nagyon érdekes hely és nem csak az embereknek, de az állatoknak is. Az ő életükben is hatalmasak a különbségek. Az otthoni európai kényelemben, a kutyatápok, bio konzervek, játékok és kényelmes fekhelyek kínálatában nehéz elhinni, hogy még most is sok ország van, ahol nem létezik olyan, hogy állateledel vagy állatorvos. Ahol egy kutya, ha megsérül, lassan, szenvedve pusztul el. Nehéz az ilyesmit feldolgozni és azt hiszem, ez az a téma, amiről nem is nagyon szokott senki mesélni. Én is éveken át próbáltam róla nem tudomást venni, de egy idő után, mikor annyi szomorú állati sorsot lát az ember, felmerül a kérdés, hogy mégis mit tegyen ezzel a sok teherrel? Én úgy döntöttem, írok róla. Írok róla, hogy felhívjam rá a figyelmet. Írok róla, hogy emléket állítsak a sok elfeledett léleknek.
Ázsiában kutyának lenni: kemény dió. A nagyon ritka kivételeken kívül az ottani állatokat nem várja otthon meleg lakás, rendszeres eledel, pihe puha ágy vagy feltétel nélküli szeretet. Az ő világuk rideg és félelmetes, ahol csak a legrátermettebbek maradhatnak életben, pont, mint a vadonban. Ott a kutya nem játék, amit az eszemmel tudtam is, de mégis nagyon nehezen viseltem. Próbáltam hozzájuk nem kötődni, próbáltam őket nem észrevenni, de a látványt örökre megjegyzi az ember. A kávéültetvény mellett játszadozó kelekóla fülű árva kiskutyákat Thaiföldön, a zombinak kinéző sovány kutyákat a Fülöp-szigeteken, a szemétből guberáló kutyafalkákat Indiában, a hatalmas és félelmetes kutyákat Srí Lankán és az elpusztult kis drapp színű kölyökkutya látványát Balin, akit a szemem láttára sepertek le az út széléről egy seprűvel. Mindegyikükre emlékszem.
Ezt az egész írást egy thaiföldi történet inspirálta, azt hiszem az volt az utolsó csepp, többé nem tudtam magamban tartani a sok fájdalmat. Egy olyan embernek, mint én, akit felkavar egy kóbor állat, nehéz elviselni a tehetetlenséget, amit az ázsiai utazásaink során nagyon gyakran érzek. Ezen a napon épp a hegyekben motoroztunk Chiang Mai környékén, csodaszép kéken ragyogott az ég, amikor egy kis falu mellett az erdő szélén megláttam egy árva kis kölyökkutyát. Jobbra balra szaladgált át az úton, mikor észrevettem, egy pillanatra lefagytam. Elmentünk mellette és egyszer csak elkezdtem Szabinak kiabálni, hogy forduljon meg, vissza akarok menni hozzá. A csúszós hegyi utakon a kocsik között sikerült megfordulnunk, szinte lepattantam a motorról, a szívem hevesen vert. Igazából nem tudom megmondani, hogy miért mentem vissza hozzá, csak ezt éreztem helyesnek. Szegényke egész testében reszketett, nagyon félt tőlem. A szemében olyan borzalmakat láttam, amit elmondani sem tudok. Leült tőlem jó pár méterre és csak néztük egymást. “Vajon ez a fura lány mit akarhat tőle, félnem kéne tőle vagy nem?”, ez volt akis pofijára írva. Azt hiszem, én egyszerűen csak meg akartam nyugtatni, szerettem volna minden fájdalmát elűzni és megmutatni neki, hogy nem minden ember rossz. Pár másodpercig tartott az egész, de úgy éreztem, mintha órákon át néztük volna egymást.
Szabi egyszer csak megszólalt mögöttem és egy kiflit tartott a kezében. “Add oda neki, biztos éhes” – mondta. Elmosolyodtam, mert olyan aranyos volt. Mások rám szóltak volna, hogy “Mit csinálsz? Menjünk már!”, de ő ismer engem, tudta, hogy nekem ez fontos. Széttördeltem a kifli darabokat és bedobáltam a fűbe, miközben ő forgatta a fejét és biztos távolból próbálta értelmezni, hogy vajon mi is történik most. Nem jött közel hozzám, de éreztem, hogy egy pillanatra kapcsolódott a lelkünk. Nem volt más választásom, vissza kellett ülnöm a motorra és búcsút venni tőle. Nem hozhattam magammal, nem vihettem el egy menhelyre, nem segíthettem neki. Ha szerencsés, talán életben marad, és nem ő az egyetlen. Mai napig fáj a tehetetlenség, amit ebben a pillanatban is éreztem. A legtöbb országban siralmas állapotban élnek a kutyák. Nem szeretnék senkit sem lebeszélni természetesen, hogy Ázsiába utazzon, csak talán jobb egy picit felkészülni, hogy ilyen is létezik ott. Nem minden országban ugyanolyan a helyzet, van ahol jobb, van ahol rosszabb, de távolról sem jó.
Szabi szerint a végén mesélnem kéne valami pozitívat, de az életben nem mindig happy end a vége. Túl sokat láttunk és túl sok olyan történetem van, amit azt kívánom, bárcsak ne láttam volna vagy legalább bárcsak elfeledhetném. Egy olyan világban, ahol az emberek élete nehéz, valahol természetes, hogy a kutyáknak sem jut sok. Csak remélni tudom, hogy a jövő az állatok számára Ázsiában is jobb dolgokat hordoz.
A nepáli hinduk szerint például a halál kapuját két kutya őrzi “Shyama” és “Sharvara”, ők a halál istenségének, az alvilág urának, “Yama” -nak az őrzői. Van egy különleges ősi ünnepük, a “Kukur Tihar”, ahol “Yama” istenség előtt tisztelegnek és igyekeznek a kedvében járni. Ilyenkor országszerte a kutyákat ünneplik, úgy vélik ugyanis, hogy a kutyák imádatával pozitív kapcsolatba kerülhetnek a halállal, hisz utolsó útjukon egy kutya kíséri őket majd. Különleges finomságokkal kényeztetik őket, megfürdetik őket, virágfüzéreket akasztanak a nyakukba, megáldják őket. Az utóbbi években az ünnep másról is híres lett, ez az ünnep, ami emléket állít a kutya-ember barátságának is. Manapság a világ számos pontján tartják már meg ezt a különleges napot, így van remény, hogy a jövő, tényleg pozitív változást hoz. Hogy megtanulunk láncok és ketrecek nélkül újra kapcsolódni hozzájuk, hálát adunk létezésüknek és végre minden kis szőrgombóc megtapasztalhatja majd Ázsiában is, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Én ebben hiszek.